|
A 19. század és a 20. század elején a kézi cséplést felváltotta a gépi cséplés a faluban. Ezek a cséplőgépek még vontatósok voltak. A motor, ami a cséplőt hajtotta álló motor volt ( csacsogónak is hívták). Úgy a cséplőt, mint a motort igás fogat vontatta, az egyik szüről a másikra. A két Világháború között megjelentek a faluban a traktorok, ezek már vontatták a cséplőt és hajtották is. Végül a Hoffer traktor és nagy teljesítményű cséplő gyorsította a betakarítást. Forson traktor és a hozzá tartozó cséplő Tóth Józsefnek és Demkó Lajosnak volt. Hoffer traktor Feczkó Mihály telkes gazdának volt. A Hoffer traktorral már szántást és egyéb talajmunkát is végeztek.
A csépléshez szükséges munkaerő a szomszédok, rokonok és barátok közül került ki, ami kölcsönös volt, mert mindezeknél is volt cséplés. Az étkezést a csépeltető gazda biztosította. Reggelire szilvórium vagy bundapálinka, sült szalonna, krumplileves volt. Ebédre tyúkhúsleves, sült hús, bobajka, vagy mákos kalács, túróslángos volt, bor egy-két pohárral. Vacsorára paprikás krumpli kovászos uborkával és valamilyen kalács.
A faluban gyakran emlegették az 1930-as években kialakult gazdasági válságot, és azt, hogyan sújtotta gazdálkodó parasztokat. Nem kellett a búza, illetve ha meg is vették, értéktelen fehérhátú pénzt adtak érte. A gazdasági válság után az 1938-as évre a falubeliek úgy emlékeztek, hogy akkor rendeződtek a mezőgazdasági termékekért fizetendő árak. Azt az évet már jó színvonalúnak tartották.
6. A II. Világháború
A háborút megelőzte a felvidék és délvidék visszacsatolása. Ekkor is több férfit, akit tényleges katonai szolgálatot teljesítettek- behívták a községből, ezek részt vettek a visszacsatolásban. Ez viszonylag rövid ideig tartott és mindenki sértetlenül hazajött. Azokon sem sebesülés, sem pedig elhalálozás nem történt.
1941 nyarán kitört a II. Világháború, Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország a németek oldalán harcolt. Ekkor a községbe sorozatosan érkeztek a behívók. Kivétel nélkül megkapták a behívót azok, akik a sorozáson alkalmatosnak találtattak a katonai szolgálatra és tényleges katonai szolgálaton kiképzést kaptak. A községben több mint 20 főt érintett. Ezek mind a második magyar hadseregben frontszolgálatot teljesítettek. Ez problémát jelentett a munkaerőhiány tekintetében. Ezt némileg enyhítette, hogy a visszacsatolt Kárpátaljáról 5 fő fiatal ruszin lett a községbe kihelyezve, azon családoknál, ahonnan frontszolgálatot teljesített a családtag. Továbbá leventék és iskolás korúak segíttek ezen családoknál, növényápolási, betakarítási és vetési munkákban. Közben érkeztek a levelek a frontról a hozzátartozók részére. A tábori levél egy halványzöld színű levelezőlap volt, melyet tintaceruzával írtak. A válaszlevelek is ehhez hasonlóak voltak. Ebben az időben íródott egy dal, sajnos már a teljes szöveget elfelejtettem, még ma is dúdolgatom: „Tintaceruzával írott tábori levél, Szívem asszonyának küldöm azt el én, Megremeg a kezem, ha írom e lapot, Kedves Feleségem írjál, ha megkapod, Megcsókolom százszor megremeg a szám, Ugye piciny asszony hű maradsz hozzám...”.
1943-ban megérkezett a szomorú hír, mely szerint Soltész István honvéd hírvivő aknaszilánktól megsebesült, kórházba került. Gyógyulás után szabadságot kapott, de nem szerelt le. A másik sebesült Szomolya Lajos honvéd páncéltörős volt, aki a bal karján súlyosan sebesült meg, Budapesten kezelték, lánytestvére meg is látogatta. A sebesülés következtében már alkalmatlan volt katonai szolgálatra.
Időközben folytak a sorozások, és a katonai kiképzések és a későbbiekben a frontra küldések. Ezek az 1921-22-es fiatalok voltak. Az 1923-ban születettek is be lettek sorozva, de kormányzati döntés miatt nem lettek kiképezve, illetve némi kiképzést kaptak, de bevetésükre nem került sor. Az 1923-ban születtek Németországig jutottak, amerikai fogságba estek és a fogságból szerencsésen hazakerültek még 1945-46 évben.
A Don-i áttörésig egy katona volt szabadságon a frontról Zsemkó Lajos honvéd, családi esemény miatt. Nagy volt az érdeklődés a falu részéről, az ottani háborús helyzetről. A Don-i áttörés alkalmával községünk katonái közül hadifogságba nem került senki. Ellenben 2 fő katona veszett oda. Kalapos Lajos őrmester és Vaskó Tóth Lajos honvéd. Azt nem tudni, hogy a harcokban estek- e el, vagy fogságba esés után. A Don-i áttörés után a falu frontkatonái leszereltek és folytatták a paraszti munkát. Majd 1943-44-ben azok a katonák, akiket leszereltetek a Don-i áttörés után, egynéhányan újra be lettek hívva, többek között Fehér Gyula híradós, Vaskó Lajos szakács. Az 1922 - eket érdekességként említem, hogy a 6 fő fiatal közül mindegyik alkalmas volt katonai szolgálatra egy kivétellel, tüzérnek sorozták be őket, az egy fő gyalogos lett. 1944-ben ezek a katonák mind kikerültek a frontra, ez már zömében magyar területen folyt. Itt egy súlyos sebesülés történt,Vaszily Miklós honvéd esetében. Egy géppuskás katonánk halt hősi halált Kalapos Barnabás honvéd személyében, akinek szemtanúja, falubelije volt Ovád Gyula honvéd személyében, aki orosz fogságba esett és hazajövet mondta el a történteket. Megjegyezni kívánom, hogy Ovád Gyula nagyon legyengült állapotban érkezett haza a szovjet fogságból.
A 1922-ben születtek közül 4-en estek szovjet hadifogságba 1944-ben, magyar területen. A fogságból 1946-47 évben jöttek haza. Ketten korábban jöttek haza a szovjet hadifogságból, a már említett Ovád Gyula és Soltész Simon, akik legyengült állapotban érkeztek. A későbbiek során jó erőben érkeztek haza Varga Lajos és Lesó Lajos.
A nyugati fogságba kerültek, hamarább hazajöttek, mint szovjet fogásba lévők.
1944 tavaszán elkezdődött a vidéki zsidó származásúak deportálása. Hatágú sárga Dávid-csillaggal lettek megkülönböztetve. Ezt kellet viselniük a felső öltönyükön. A faluban egy idős zsidó néni lakott, akit deportáltak, nem tért haza. Három cigány fiatalt is elhurcoltak, akikről hír nem érkezett. A legidősebb kórházba került, így megmenekült a biztos haláltól, a másik kettő odaveszett.
A gazdálkodás nehézségei
Az előzőekben említettem a háború miatti munkaerőhiányt. Ezt tetőzte az igás lovak sorozása és megvásárlása a frontnak. Ez időtájban főleg igás lovakkal végezték a mezőgazdasági munkát, kevés igás ökör volt, igás tehén pedig csak elvétve. A lovak besorozásánál az első időben csak az igás lovakat sorozták be, nem számított, ha hibája is volt (kapta). Ahogy a fronton pusztultak el a lovak, úgy ezt követően a kancákat is besorozták, csupán az idős lovak és kiscsikók maradtak meg.
A cséplőgépeknél ellenőr volt alkalmazva, mely szerint számba vették a kenyérgabona és takarmánygabona mennyiséget. Egy alkalommal revirálás is volt. Ezt egy katonatiszt, két katona és egy hites jelenlétében mérték fel a hambárokban található kenyér és takarmánygabona mennyiséget, és megállapították azt, hogy a szükségleten felül mennyi a felesleg és azt nyilvántartásba vették.
Jegyrendszer volt bevezetve a cukor, petróleum és só tekintetében.
1944 őszére igen elkeseredett a falu lakossága. A háborútól való félelem, a munkaerő és igásfogat hiánya miatt alig vetettek őszi búzát. Még 1944-ben két 18 éves fiatalembert hívtak be Miskolcra katonai feladatok ellátására a repülőtérre. Kéthetente hétvégére hazaengedték őket, majd november hónapban már nem voltak szabadságon. Ahogy a front haladt előre, ők is továbbmentek nyugat felé. Végül amerikai fogságba estek. Egyikük a fogságból hazajött, a másik valamilyen segítséggel kijutott Kanadába.
A falu lakossága várta, hogy a front minél hamarább érje el a községet, és vonuljon át rajta. November utóján két katona volt szabadságon és mivel közel volt a front, úgy döntöttek, hogy nem mennek vissza és egy pincében rejtőzködnek el. Ezt a faluban a hozzátartozókon kívül senki nem tudta. És így nem árulhatta el őket senki, mert ha olyan személy tudta volna meg és elárulta volna őket, az életükkel kellett volna fizetni. 1944 december elején az itthon maradt férfiaknak a laki határba kellett menni lövészárkot ásni. Déltájban megjelentek a szendrői csendőrök és közölték, hogy azok a férfiak, akik 18 és 40 év közöttiek, a mai nap folyamán be kell vonulniuk Szendrőbe, most hazamehetnek. Még alkonyat előtt teherautókkal megjelentek a csendőrök a szendrői nemzetőrökkel, akik körülzárták a községet, hogy senki ne tudjon megszökni. Az érintett férfiak felkészültek és felszálltak az autóra. A szállás nem Szendrőben volt, hanem továbbmentek Rimaszombatra. 4 leventekorú fiatal munkái előtt elbújtak a paróchia csűrjében, így az elhurcolást elkerülték.
A front már Homrogdnál volt, 6 fős zsidó férfi egy kis szekeret húzva, melyen személyes holmijuk volt a Dedellai tanyán húzódtak meg. További sorsukról nem voltak hírek. December elején az egyik napon német katonák érkeztek a faluba, jeep autóval és az iskolánál álltak meg. Mivel burkolt út nem vezetett tovább és nagy sár is volt, ráfékeztek az autóra, előredűltek és megálltak. Elővették a térképet, megnézték és visszafordultak és többet nem jöttek a községbe.
Megemlítette még, hogy a községben voltak menekültek. Egy család Homrogdról jött a rokonokhoz, egy család Máramarosról, két család Szikszóról, egy család Békés megyéből érkezett. Ezek ismerősökhöz, rokonokhoz menekültek ide. 1944. december 10-én reggel aknamező támadás érte a falu alsó (alvég) részét. A támadás során egy sertés hullott el, mert az ólkát találták el. A férfiak és asszonyok ekkor a pincékbe siettek, mindenkinek megvolt az óvó helye valamelyik házi pincébe. Egy helyütt volt a szalmában is óvóhely kialakítva. A következő aknatámadás akkor következett be, amikor kíváncsiskodó fiatalok a homokos dombnál nézték, hogy nem jön-e a front. Ahogy otthagyták helyüket, nem sokkal utána akna találta el azt a helyet, ahol álltak. A lányok csizmájuk szárába kést helyeztek el az esetleg nemi erőszak elleni védekezés céljából. Egyik délután egy teherautó német sebesült katonát hoztak a faluba, akik a bírónál voltak elhelyezve. Másnap Edelény felé vitték őket tovább, errefelé szabad volt még az út. 1944. december 13-án este szovjet járőrök érkeztek a faluba és kérdezték, hogy németek vannak-e a faluba. A válasz az volt, hogy nincsenek. Ekkor már sejtettük, hogy a következő napon a faluba ér a front, úgy is volt. Mindenki az óvóhelyre ment és ott tartózkodott. Még két aknagránát érte el a falut, a menekülő németektől, valószínűleg az apáti tetőről. 1944. december 14-én reggel 8 óra tájba megérkezett a front. Elől egy derék szovjet katona jött, aki nagyon barátságosnak tűnt. Arról nem tudtam, hogy a faluban rejtőznek Erdélybe való magyar katonák, akik fegyverüket eldobva megadták magukat. A katonák gyalog, szekérrel, lóháton érkeztek a faluba. A román alakulattal egy szakállas, görög keleti pópa is érkezett, aki mindjárt helyet kapott Gulovics Ernő esperes úrnál. Amikor a nagy létszámú hadsereg teljesen megérkezett, akkor minden ház megtelt katonával. A katonák hozták a tüzelőállás elhelyezéséhez. Két helyütt építettek aknavető állást: az egyik Ovád Mihály kertjében, a másik a káposztáskerti berekben. Ezekből néhány aknát kilőttek, amely nagy dörejt csinált, úgyhogy a közelben lévő ablakok kiperegtek. Egy géppuskafészek az iskolai bejárati lépcső mögött volt. Közben orosz katonák gyűjtötték össze a munkaképes férfiakat lövészárok és lövészteknő, tankcsapda készítésére. Szerencsére a szovjet egységek még aznap este 10 órakor olyan parancsot kaptak, hogy tovább kell menni. A román csapatok másnap kapták a parancsot a továbbvonulásra. Mivel nagy volt a sár, úgy vontatni kellett a szekereket. Mivel lófogat nem volt, így igásökrök, igástehenek végezték a vontatást. Még olyan teheneket is képesek voltak jármolni, amelyik sosem jármolódott. Még a község tulajdonát képező bikát is járomba fogták, ami többé nem jött vissza községbe. Közben a katonák egy része főzött, sütött, főleg lisztet gyúrtak és a tésztát sütötték. Azt nem hallottam, hogy minek hívták ezt a fajta ennivalót. Lőtték az udvaron a tyúkokat, és azt is sütötték. Egy román katona Riczo János bácsi boxcsizmáját lehúzta. Ezen időben egy-két napra családok költöztek össze, pl. szomszédok, főleg azért, mert a családban már felnőtt férfi nem volt. Amikor a front zöme átvonult, már mindenki a saját otthonába költözött vissza. Egy szakasznyi román katona tartózkodott a községben hosszabb ideig, még karácsonykor is a községben voltak. Gyakori volt a front ellátásához élelemgyűjtése. A román katonák egyik feladata volt a szarvasmarhahús biztosítása a frontnak. Így az elöljárósággal együttműködve az istállókat is bejárva, számbavették a front részére adandó szarvasmarhákat. Ez addig folytatódott, míg a gazdáknál egy-két darab szarvasmarha maradt.
Az elkeseredés és nehézségek mellett is készült az egyházközség a karácsonyra, a Kis Jézus születésének megünneplésére. Karácsonyfákat állítottak majdnem minden családban, ami főleg borókafából, és hosszú tűlevelű fenyőfából volt. A díszítések nagyon szerények voltak. A korábban meghagyott szaloncukorpapírba becsomagolt kenyérkocka, alma és dió volt. Az éjféli mise délután volt megtartva. Mindenki igyekezett a hagyományoknak megfelelő étkezési és egyéb szokásokat megtartani. A családok Szentesti ünnepségéről hiányoztak az elhurcolt hozzátartozók és a fronton szolgálatot teljesítő katonák. A Karácsony első napi szentmisére szokás szerint készültek. A szentmise 10 órakor kezdődött, amire a faluban tartózkodó román katonák is részt vettek. Zárt rendben érkeztek a templomba. Ezek valószínű görög keleti vallásúak voltak, mert az evangélium utáni Szent Beszéd befejezése után kivonultak a templomból, mert azt hitték, hogy a prédikációval a Szent Mise véget ért.
1945 tavasz elején az uradalom istállójában kb. száz darab szarvasmarha volt a front számára tartva és elhelyezve. Ezt román katonák őrizték, és a falubeliek gondozták. Az egyik este két csellengő oroz katona betört a kastélyban tartózkodó menekült családra és a gazdaságot irányító intézőre és feleségére. A szándékuk az volt, hogy mindkét hölgyet megerőszakolják. Az egyik hölgynek sikerült kimenekülnie, mire az istállóban tartózkodó román katonák a sikoltozásra figyelmesek lettek, és a helyszínre siettek. Az ajtó előtt lövéseket adtak le, ami által az orosz katonák abbahagyták az erőszakoskodást. Másnap a család a kastélyból kiköltözött és a falu közepén egy családnál laktak mindaddig, még haza nem költöztek. A későbbiekben szovjet katonák vették át a szarvasmarha állományt, ami a Királykúton elhelyezett szarvasmarha állományhoz tartozott. Tulajdonképpen ott volt az állomás is, ahol állatorvos is volt. Az Irotán lévő szarvasmarha állomány felügyeletét egy szovjet katona látta el, Mikolaynak hívták és szakaszvezető rangja volt, polgári foglalkozása pedig tanító volt. Már március hónapban legeltették a szarvasmarhákat, mert kevés volt a takarmány. A takarmányozáshoz kiegészítőként Szerencsről a cukorgyártól répamelaszt hoztak. Ez jól jött a falunak, mivel cukor és édességhiány volt, így a gyerekek nyalogatták a hordóból az édes melaszt. Használták még mákostészta édesítésére és pálinkát is főztek belőle házilag. A falusiak jól jártak azzal, hogy a frontra szánt szarvasmarha itt volt elhelyezve, mert a tavaszi szántási és vetési munkához Mikolay engedélyezte az igás ökrök igénybevételét.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
