PIO  ATYA

(1887-1968)

KORUNK TITOKZATOS SZENTJE

Szent Ferenc óta az egyetlen teljesen stigmatizált férfi egy kapucinus barát volt, Pio atya, aki alázatos életének nagy részét Itáliában, a San Giovanni Rotondo kolostorban, töltötte, és 1968-ban halt meg.

 1915ben, 28 éves korában hosszú meditációjából szúró fájdalomra eszmélt, melyet kezében érzett. 3 évvel később éppen Szent Ferenc stigmáiról emlékezett meg egyedül, amikor éles sikolyára lettek figyelmesek rendtársai. Eszméletlenül találták, Krisztusnak mind az öt sebét magán viselte, s igen erősen vérzett. Könyörgött, hogy tartsák a dolgot titokban, azonban híre ment a történteknek. Minden alkalommal, amikor mise közben felemelte az oltári szentséget, extázisba esett, s bőven folyt vér a sebeiből. Csak nehezen és nagy fájdalommal tudott mozogni, ennek ellenére megpróbált visszavonultan élni, s elrejteni a kezeit.

Pietrelcina a dél-olaszországi tartomány falusi lakóinak piaca, mintegy ötezer lakossal. 1887. máj. 25-én itt született a Forgione család kis fia, a későbbi Pio atya. Egyszerű kicsi házuk a betlehemi szegénységre emlékeztetett. A következő napon a város Angyalos Boldogasszony templomában keresztelték meg az újszülöttet és a Ferenc nevet adták neki. Az első stigmatizáltat, Asissi Szent Ferencet kapta védőszentül és példaképül.

Atyja, Orazio Forgione földműves volt. Szorgalmasan dolgozott, hogy családjáról gondoskodjék. Anyja, Maria Giuseppina de Nunzio, derék, okos asszony. A kis Ferenc gyengéden ragaszkodott hozzá. Ő pedig örült kis fia gyermeki ártatlanságának és koránérő jámborságának. Isten Ferencen kívül még négy gyermekkel áldotta meg házasságukat.

Se atyjuk, se anyjuk nem tudott írni, olvasni. Akkor még Olaszországban nem vezették be az általános tankötelezettséget. A szülők azonban gyermekeiknek jobb jövőt akartak biztosítani.

Egyik nap a forró itáliai napsütésben a szántóföldön dolgozott a Forgione család. „Francesco – szólította meg az apja az alig hatéves fiát – téged megóvlak a nap hevétől”. „Hogyan érted ezt, Édesapám?” – kérdezte a kis fiú. – „Iskolába küldelek.”

Ferenc egyszerű földműves embernél sajátította el az írás és olvasás alapelemeit.

Majd Don Doméhez, egy kilépett paphoz járt iskolába. Nála azonban egyáltalán nem boldogult. Az ártatlan gyermek agya abűnös viszonyban élő pap jelenlétében teljesen bezárult és képtelen volt bármit is felfogni. A mester hamarosan közölte az édesanyjával: „Nem érdemes ilyen ostoba kölyköt taníttatni”. Az édesanya közölte Ferenccel a tanító véleményét.  „Ha én ostoba vagyok – fakadt ki az egyébként szerény és szótlan fiú – ő se sokkal okosabb nálam, mert bűnben él”.

Tehát a tanulásnak vége. Nincs több óra. Ferencet hazavitték. Szomorúan leült a küszöbre és keservesen sírt. Atyja még ötven évvel később se tudta visszafojtani könnyét, amikor halálos ágyán az esetet elbeszélte.

Utolsó kísérletképpen Cavacco mesterhez íratták be. Nála szépen és gyorsan haladt előre. Néhány hónapi tanulás után édesanyja örömmel hallotta a mester dicséretét: „Rövidesen fia tanít engem, nem én őt”. Cavacco mester szabadgondolkodó volt. Ferenc a serdülőkor válságában sokat szenvedett miatta is. Mindkét tanítójáért sokat imádkozott és keményen vezekelt. A bukott papot hódította meg elsőnek Istennek. A gondviselés úgy intézte, hogy ő állhatott a bukott pap halálos ágyánál és Istennel megbékélten karjában halt meg.

Ferenc gyorsan haladt a tanulásban. Hamarosan felvételi vizsgát tehetett a ferencesek előkészítő iskolájában. Iskolatársai és tanárai is szerették őt. „Ez a fiú – mondogatták róla – nemcsak ismeri, de meg is tartja a szabályt.”

1903-ban felvették a Kapucinus Rendbe. Sírva búcsúzott hazulról. Anyja megfogta kezét, és halkan súgta a fülébe: „Fiam, szívem meghasad. De ne törődj velem. Kövesd hivatásod”.

1903. január 25-én öltözött Szent Ferenc fiainak barna ruhájába. Ettől kezdve Pio testvér lett a neve. Megkezdte a próbaévet.